munkát keresek

2011.07.12. 12:04

Ma sem tudom merre induljak. Tudom, mit akarok, szeretnék, de még furcsa itthon. Már négy hete munkát keresek. Először is azt gondoltam, hogy a kis közösségemben, ahol lakom, Kiskunfélegyházán, ott minden más lesz. Megkeresem az összes lehetséges munkahelyet és valamelyikre biztos felvesznek. Tévedtem. Már több, mint egy hónapja nem írtam. Akkor felkeltem és úgy éreztem, hogy egy új napra, egy derűs napra ébredtem. Aznap úgy döntöttem, munkát fogok keresni. Sajnos a munkaügyi központig jutottam el. Azonban ezt is egy élethelyzetnek fogtam fel, amin túl kell lendülni. A központban találkoztam egy régi ismerőssel, fura volt, hiszen ő is, én is, talán nem gondoltuk, hogy itt fogunk összefutni. Láttam egy lányt, magas, csinos, szép arcú, meglepett, hogy ő miért lehet itt.. A többiek is érdekesek voltak, de azt hiszem az jellemző Magyarországon, talán máshol is, hogy a 40 felettiek, ha elveszítik a munkájukat, akkor nehezen rúgnak labdába a fiatalok mellett, ha munkakeresésről van szó. Aznap még nem voltam nyugtalan. Ma sem vagyok, inkább csalódott. Azt hiszem önmagamban, leginkább. Hiszen tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de én mindenáron akartam. Talán kellett volna egy kicsivel több pénzt gyűjtenem, de álomországban sem lehet milliókat olyan könnyen összekapargatni. A valóság az, hogy gyártottam az önéletrajzom, elküldtem rengeteg helyre, majd meglepő módon, sehonnan sem kaptam visszajelzést. Érthetetlenül álltam mindehhez, hiszen ahhoz voltam szokva, hogy rengetegen jelentkeznek az első héten, szinte válogathatok és én nem tudom, melyik a jobb munkalehetőség. Most azért írok, mert van is munkám, meg nincs is. Elmesélem.

 

Újságíró vagyok. Most egy weboldalnak dolgozom, ami azért furcsa, mert nem látom a jövőjét, pedig szükség lenne egy ilyen oldalra. Sajnos kevesen nézik, sajnos nincs reklámfelület, ami megérné bárkinek rajta lenni, így bevétel ilyen formában nincs. Fenn lehet tartani másként, de az meg olyan, hogy van is, meg nincs is. Lesz is, meg nem is. A helyi tévétől, ahol lakom, kaptam egy megbízást, hogy készítsek anyagokat. Jól hangzott, 5 héten keresztül semmi sem történt. Ezt is furán éltem meg, tényleg más volt maga az ország is, amikor elmentem, pedig nem évtizedek óta léptem át a határt.

 

A munkámat nem tudom, csak úgy végezni, ha számlát adok. Azt meg nem tudok, de nem is akarok. Akkor hogy kapok fizetést? Úgy, hogy két szék között a pad alatt kuporgok, várva, hogy majd jön egy jobb világ.. Nehezen tudom ezt elképzelni. De a pénz fogy, sőt.. gyorsan fogy.. A lehetőségek pedig nullán vannak. A weboldaltól nem kapok pénzt, egy nagyon okos kormánydöntés miatt egyéni adószámot kellene igényelni, ami semmire sem jó. Emellett abból is adózom, ha nincs főállásom, szóval ez sem valami fényes. A fizetésem, Elég, ha annyit mondok, hogy a vonatjegyre elég. Tehát ahhoz, hogy valami fényesebb életet éljek, új tervet kell kiagyalnom. Szeretnék tanítani, jó lenne olyan iskolában, ahol a gyerekek még fogékonyak, hátha át lehet adni valamit abból, amit én is kaptam olyan pedagógusoktól, akiknek még fontos volt a gyermekek életfelfogásának minőségi javítása. Ezt szeretném. Megnéztem az oktatási rendszert, annyira megváltozott, hogy normális tanárnak elvileg nem is lehet jelentkezni. Furcsa. Pár év alatt annyi minden változott. Már felvételi sincs, már az érettségi is más, a politika teljesen, az emberek talán, akik nem változtak annyit. De még erre rájön a kánikula. Ilyenkor már semmi erőm semmihez. Szinte meggyulladok és akkor még ott van a híradó, amit nem érdemes nézni sem. Nincs benne normális hír, ami az embert érdekli, vagy egyáltalán az életét befolyásolja. Az persze benne van, hogy koala medvebocs született Tanzániában.. "És kit érdekel?" teszem fel magamban a kérdést? Ettől még miért és hogyan lesz munkája bárkinek?

 

Nem agyalok tovább. A nap megint süt, nekem megint indulnom kell. Ugyanaz, mint eddig, csak furcsa még.. Pedig olyan szépen elképzeltem.

Egy mondás szerint, az életbe vetett hit az, ami miatt túlélő az ember. Még hiszek, még túlélek..

 

 

A realitás küszöbén

2011.05.27. 12:44

Egy meleg tavaszi reggelre ébredve úgy gondolná az ember, hogy mennyire csodálatos napja lesz. Pár óra elteltével, na meg a feladatok végzésével, mindez vagy tényleges valósággá válik, vagy megmarad színtiszta reménynek.

 

Ma új napra ébredtem. Még nem tudom, hogyan alakul Magyarországon, de elmesélek egy angliai, átlagos napomat. Persze a sajátom tudom, így ez nem lehet viszonyítási alap.

 

Londonban egy meleg tavaszi napra kelve, nem csicseregtek madarak. Ahol laktam, szerencsémre, gépek sem törték meg zajukkal a levegő csendjét. A fürdőszobai napindító után vártak rám a feladatok. Buszra fel, metróra át, munkába rohanás, mindig elkések. Majd átöltözés, irány be a konyhába és már indul is a nap. Szakács vagyok. Nem nehéz a munka, hiszen már évek óta ugyanaz a napi rutin, pár eltérő aprósággal. Ebbe a rutinba nem is értem, hogy nem lehet megbolondulni. Mindegy mit tesz az ember, annyira monoton, hogy én ezt elfogadni nem bírtam. Csak eltűrtem. Kellett a pénz, amiből megélhetek Bár maga a tény, hogy fizetést kapsz a munkádért, nem dicséretes, hanem természetes dolog, mégis sokan azt tartják, a mennyisége fontos egy bérnek. Én is így gondolkodtam, hiszen szerettem volna házat, autót, persze sportosat, hatalmas sebességgel, hogyha majd olyan körülmények között lehetek, akkor ráléphessek a gázra, és érezhessem a szabadság semmihez sem fogható érzését. Az álmaim megvalósulni látszottak. Valahogy úgy, mint Petőfi Füstbe ment tervében. Elképzeltem mindent. Szebbnél, szebbet, a gondolataim cikáztak, már elköltöttem fejben talán a Rockefellerek vagyonát is, azonban a valóság, meg a realitás, keresztülhúzta a terveim. Visszatérve azonban arra a napra, egy műszakom két etapból állt. Első szakasz reggel 10-től, délután 3-ig. Ebédidő. Előkészítéssel indul, majd jön az embertömeg, aztán, amilyen gyorsan jön, már el is tűnik. Gyorsan esznek, épp úgy, ahogy élnek. Fénysebességgel. Valahogy úgy képzelik, legalábbis nekem ezt mondogatták, időnk lesz pihenni, majd, ha meghalunk. A londoni emberek átlagának nem kottyan meg, hogy fizessenek minden nap akár egy ebédet, vagy egy vacsorát. Emészteni nincs idejük, hiszen azért élnek, legtöbben, hogy dolgozhassanak. Így sietnek vissza a munkához, már vár rájuk az új, fontosabbnál, fontosabb feladat. Néha úgy éreztem, mintha mindenki a világ megmentéséért dolgozna, miközben a természet és ezzel az élhető környezet egyre romlik, az élettér pedig szűkül. Amikor ezek a monoton életvitelű emberek egy kelet-európai, dél-amerikai, vagy távol-keleti országba tévednek, úgy érzik, ott megállt az idő. Nincs az a rohanás, nem mindenki él azért, hogy dolgozhasson. Egy barátom, Anthony így fogalmazott indiai útja után; „Pali, én el sem hiszem, hogy azok az emberek boldogok. Sokuknak nincs munkája, mégis nevetnek, sőt van, hogy az utcán csak bámészkodnak, aztán mosolyogva köszönnek.”

Az élet fintora.

Az én életem ennél talán egyszerűbb, nem rágódom, csak teszem a dolgom. 5 órakor kezdődik a második szakasz. A két órában, 3-tól 5-ig még várost nézni sincs értelme, mert, ha egy dugóba kerül az ember, már veszélyezteti az állását. Azért itt is szigorúak a szabályok. Tilos késni. Így marad a közeli Tesco, vásárolni valami teljesen szükségtelent, csakhogy elteljen valamivel az idő, vagy még ennél is rosszabb döntés, a kirakat-nézegetés. Ami fél óra múlva már unalmassá is válik. A többiek nem vágytak ekkora szabadságra, általában leültek a bárba, elkortyoltak valamit, éppen annyira lassan, hogy elteljen az a két óra. Beszélgettek, s már indult is a második rész. Ez a vacsoraidő, amikor meglepő módon én azt várnám, hogy 6-tól 10-ig folyamatos asztalfoglalás, étkezés, szóval nekünk telik a nap. Gyorsan. Mert ebben az elidegenített világban, nekem erre van szükségem. Azonban 6 év tapasztalatáról beszélek, szinte mindenki ugyanabban az időben jön étkezni. 7 és 9 óra között. Akkor pedig annyian, hogy le sem tudnak ülni. Izzad a bőrünk, amit felfog a konyhában szükséges felszerelés. Nincsenek annyira komoly előírások, amik betarthatatlanok lennének, de majdnem tűzoltó felszerelésben, sisakban, kesztyűben kell dolgozni, nehogy a higiéniára panasz legyen. Így a tűzforró kemence mellett, a lóti-futiban az ember vágyik arra, hogy friss levegőt szívhasson, ha máskor nem, akkor éjszaka, amikor szörnyen lassan, a fáradtságtól és a meggyötörtségtől bandukol az úton, hazafelé az ember. 10 óra, vége a napnak. Sötét van, az ajtón álló fiatalember elköszön, viszlát Pali. Elindulok, vár még rám egy óra utazás. Hazaérek, értékelem a napom, ahogy régen Szókratész tette „Csináltál-e valami értékeset a mai nap? Adtál-e a társadalomnak valamit, amivel jobbá teheted az életük, vagy a sajátod? Megbántottál-e bárkit is? Figyeltél-e arra, hogy boldog légy a nap folyamán?” Azzal próbálok elaludni, hogy holnap figyelek rá, megígérem. Mivel senki sincs a szobában, így magamban visszhangzik még ez párszor, ígérem, ígérem, ígérem. Néha ezek a filozofikus gondolatok megijesztenek. Lehet másként is élni, vagy csak el kell fogadni, hogy ez a szegény ember sorsa? Dolgozni, hazatérni és szenvedni. Aztán minden egyes hasonló nap után, pár év elteltével, már nem csak kérdés maradt, hanem választás. Hol jobb? Választottam. Ma pedig egy szép, tavaszi reggelre ébredtem. Magyarországon.

Hazatérés..

2011.05.22. 15:30

Pakolok, poló, fogkefe, a most vásárolt farmerem el ne felejtsem. Milyen idő lehet most Budapesten? Tovább koncentrálok, hiszen most semmit nem felejthetek el, ami szükséges. Már nem jövök vissza. Általában valamit el szoktam felejteni, ami fontos, útlevél, esetleg bankkártya, sőt, volt, hogy a repülőt is lekéstem már. Időm, és legfőképpen a pénzem bánta, akkor. Eddig a pillanatig. Most nem teszem ki magam ilyen veszélynek, már órákkal hamarabb kint vagyok a reptéren, mint szükséges. Haza megyek. Az ellenőrző vizsgálatokon gyorsan túlesünk, most semmi problémám nincs. Ha azt nem vesszük, hogy egy hölgy, erős lengyel akcentussal kérdezi, van önnél 100 ml-t meghaladó folyadék? Ránézek, értetlenül. Ha lenne, akkor sem mondanám meg, neki nem. Méghogy magyar-lengyel barátság. Az eurovízión sem adtak egy pontot sem. Sikeresen túlmentem az összes kapun. Már csak repülőutat kell túlélnem. Hazafelé tartok Londonból. De most nem csak látogatóba érkezem. Most végleg hazatérek. Furcsa, hiszen sokan inkább szeretnének Magyarországról ide jönni. De én tudom miért megyek haza. London elidegeníti az embert. Még önmagától is. Nincsenek baráti társaságok, csak annak tűnő társaságok. Márai Sándor írta le nagyon részletesen, . "A rokonszenvek, melyek emberek között szemem láttára kialakultak, végül mindig belefulladtak az önzés és a hiúság mocsarába. A pajtásság, a cimboraság néha olyannak látszik, mintha barátság lenne. A közös érdekek néha megteremtenek emberi helyzeteket, melyek hasonlítanak a barátságra. Aztán a magány elől is szívesen elmenekülnek az emberek mindenféle bizalmasságba, melyet legtöbbször megbánnak ugyan, de ideig-óráig azt hihetik, ez a bizalmasság már a barátság egy válfaja. Mindez persze nem az igazi."  A kocsmákba járás az angoloknál kulturális szokás. Nő, férfi, teljesen mindegy. 6 év után sem sikerült megbarátkoznom azzal, hogy itt éljek. Szeretem a várost, a munkám, a pénzt, amitbecsülettel keresek. Emiatt érezhetem valakinek magam, hogy a becsületes munkának itt még ára van, még ha nem is olyan magas, de elfogadható. Mégis az elmúlt hónapokban üresnek, senkinek éreztem saját magam. Nem volt szinte kapcsolatom a világgal. Ami pedig volt, az inkább volt színjáték. Mindenki kedves egymáshoz, miért ne lenne az, de ez csak cukormáz. Fura lehet olvasni, hogy valaki egy európai országból, ami élhető, hazaköltözik Magyarországra. Munkám még nincs, a bizonytalanra megyek. Sok pénzt sem gyűjtöttem, bár nem is igazán lehet. Egy szemléltető példa. Az átlagfizetés 1000-1200 font egy hónapban, nettóban. Az alapvető kiadások, utazás, szállás, étkezés úgy 500-600 fontot elvisz, alsóhangon. Ha minden pénzt, ami marad, eltesz az ember, akkor úgy 500-at havonta meg lehet spórolni. Itthon egy vidéki városban egy átlag lakás ára úgy 9-10 millió forint. Ennél olcsóbban is lehet kapni, de arra biztosan költeni kell. Legyen 9 millió, amivel számolunk. Ahhoz, hogy egy ilyen lakásra összespóroljunk 500 fontjával, éppen 5 évig kellene gyűjteni. Minden hónapban, az összes pénzed. Ha a forint árfolyama csökken, ha az 500-at nem tudod mindig félrerakni, ami igencsak elképzelhető, akkor ez az 5 év egyenes arányban növekszik, lehet 10, esetleg 15. Na bumm, akkor már itthon is kifizetsz egy hitelt, nemigaz? Már régen nem az a helyzet, ami a XX. században volt jellemző. Ma már élni érdemes valahol külföldön, ugyanis a fizetéséből az ember nagyon jól megél. Azonban kérdés, kinek mi a boldogság? Nekem a szellemi szabad gondolkodónak az, hogy szárnyaljon a lelkem, legyenek jó beszélgetéseim és találkozzam olyan emberekkel, akik hozzátesznek a földi létemhez, vagy gondolattal, vagy bármilyen értékkel. Ez a szürke, rohanó Londonban nehezen megtalálható. Nekem legalábbis. Hazaértem. Sikeresen landoltunk szerencsére. Nekem mindig ez a legnehezebb kín. Elhinni, hogy a gép nem fejjel a földbe csapódva fog leérkezni. Kifelé arcellenőrzés, kiderül én vagyok. A zenelejátszómból felharsan a "ne felejtsd el, hogy honnan jöttél" dallam. Énekelem Mező Misivel. Nanananananananaaaa, szuper. Nem felejtem el. Megígérem. Neki is, magamnak is. Hirtelen még angolul kérdezem meg a magyar ajtónállót, hol lehet vonatjegyet venni. Ugyanis van már vonatállomás Ferihegyen. Éljen. Csak fejlődik a gazdaság. Ha más nem is. Ugye? A kérdésem hallja egy fiatal, később kiderült, nigériai lány, aki szintén szeretne vonattal eljutni, de ő Debrecenbe, az orvosi egyetemre. Ott tanul. Beszélgetünk, miközben bandukolva elmagyarázom neki, miért jöttem haza. Már vele elkezdődik a furcsán rám nézők tábora. Von egyet a vállán és azt mondja, ha úgy érzed, itt boldogabb lehetsz, akkor csináld. Fogom. Válaszoltam. Hirtelen elbizonytalanodtam. Hogyan, miként fog megvalósulni mindez? De elhessegetem, vár rám a pihenés, majd az útkeresés, mindenesetre, újra itthon, tele tervekkel, vágyakkal és életerővel. Van diplomám, tapasztalatom, nyelvtudásom. Sokan rosszabb helyzetben vannak, azt hiszem, ha ők képesek még küzdeni a helyzettel, akkor nekem panaszra sincs okom. Majd meglátjuk. A vonatra várnom kell. Ezt az elmúlt években nem szoktam meg, de hát mégsem kívánhatok mindjárt mindent, egyszerre. Negyven perc, vonatjegy a zsebben, tervek is, önbizalom és jókedv. Az idő nem valami kellemes, de ha eddig nem panaszkodtam, ez legyen az utolsó, amibe belekötök. A vonat koszos, ahogy vártam, az emberek nem mosolyognak, ezt is vártam. Egy fiúnak egy olcsó, dobozos sör a kezében, na ezt nem vártam. Végül is, az országok alkoholizásáli szokásait véve, az elsők között vagyunk. Mit nekünk akárhol meginni egy pofa sört. Még, ha ezt egy gusztustalan, kicsi bűzös vonaton kell megtenni. Hát igen, a kultúra azért még hagy kívánnivalót maga után. Még van mit tanulni a nyugattól. Az út szinte elröppen, meglepő, régen egy évszázadnak tűnt az a két óra, ami alatt sikerült Budapestről a szülővárásomba megérkezni. Gyalog megyek, kíváncsi vagyok a városra, ahol annyi éve nem jártam már. Egy ismerőssel sem találkozom, meglepő. Nem olyan nagy ez a városka. Hazaérek, becsengetek anyucimhoz. Meglepődik, el sem hiszi, hogy én vagyok. Egyetlen egy kis hátizsákkal, a többi cuccom, magam után küldettem egy csomagszállító céggel. Anyucim már sír, Ő sem fiatal, szeretné, ha a fia nem a világ másik táján élne. Örül, hogy lát, reméli, hogy maradok. Többször el kell mondanom neki, mire elhiszi. Fáradt vagyok, utálok repülni, de így a leggyorsabb. A vonatozás sem álmaim netovábbja. A terveimmel fekszem le, elnyom az álom, fura érzés, itthon vagyok, reménykedem, holnap jobb lesz. Jobbnak kell lennie. Mert én alakítom a történetem.

süti beállítások módosítása