Pakolok, poló, fogkefe, a most vásárolt farmerem el ne felejtsem. Milyen idő lehet most Budapesten? Tovább koncentrálok, hiszen most semmit nem felejthetek el, ami szükséges. Már nem jövök vissza. Általában valamit el szoktam felejteni, ami fontos, útlevél, esetleg bankkártya, sőt, volt, hogy a repülőt is lekéstem már. Időm, és legfőképpen a pénzem bánta, akkor. Eddig a pillanatig. Most nem teszem ki magam ilyen veszélynek, már órákkal hamarabb kint vagyok a reptéren, mint szükséges. Haza megyek. Az ellenőrző vizsgálatokon gyorsan túlesünk, most semmi problémám nincs. Ha azt nem vesszük, hogy egy hölgy, erős lengyel akcentussal kérdezi, van önnél 100 ml-t meghaladó folyadék? Ránézek, értetlenül. Ha lenne, akkor sem mondanám meg, neki nem. Méghogy magyar-lengyel barátság. Az eurovízión sem adtak egy pontot sem. Sikeresen túlmentem az összes kapun. Már csak repülőutat kell túlélnem. Hazafelé tartok Londonból. De most nem csak látogatóba érkezem. Most végleg hazatérek. Furcsa, hiszen sokan inkább szeretnének Magyarországról ide jönni. De én tudom miért megyek haza. London elidegeníti az embert. Még önmagától is. Nincsenek baráti társaságok, csak annak tűnő társaságok. Márai Sándor írta le nagyon részletesen, . "A rokonszenvek, melyek emberek között szemem láttára kialakultak, végül mindig belefulladtak az önzés és a hiúság mocsarába. A pajtásság, a cimboraság néha olyannak látszik, mintha barátság lenne. A közös érdekek néha megteremtenek emberi helyzeteket, melyek hasonlítanak a barátságra. Aztán a magány elől is szívesen elmenekülnek az emberek mindenféle bizalmasságba, melyet legtöbbször megbánnak ugyan, de ideig-óráig azt hihetik, ez a bizalmasság már a barátság egy válfaja. Mindez persze nem az igazi."  A kocsmákba járás az angoloknál kulturális szokás. Nő, férfi, teljesen mindegy. 6 év után sem sikerült megbarátkoznom azzal, hogy itt éljek. Szeretem a várost, a munkám, a pénzt, amitbecsülettel keresek. Emiatt érezhetem valakinek magam, hogy a becsületes munkának itt még ára van, még ha nem is olyan magas, de elfogadható. Mégis az elmúlt hónapokban üresnek, senkinek éreztem saját magam. Nem volt szinte kapcsolatom a világgal. Ami pedig volt, az inkább volt színjáték. Mindenki kedves egymáshoz, miért ne lenne az, de ez csak cukormáz. Fura lehet olvasni, hogy valaki egy európai országból, ami élhető, hazaköltözik Magyarországra. Munkám még nincs, a bizonytalanra megyek. Sok pénzt sem gyűjtöttem, bár nem is igazán lehet. Egy szemléltető példa. Az átlagfizetés 1000-1200 font egy hónapban, nettóban. Az alapvető kiadások, utazás, szállás, étkezés úgy 500-600 fontot elvisz, alsóhangon. Ha minden pénzt, ami marad, eltesz az ember, akkor úgy 500-at havonta meg lehet spórolni. Itthon egy vidéki városban egy átlag lakás ára úgy 9-10 millió forint. Ennél olcsóbban is lehet kapni, de arra biztosan költeni kell. Legyen 9 millió, amivel számolunk. Ahhoz, hogy egy ilyen lakásra összespóroljunk 500 fontjával, éppen 5 évig kellene gyűjteni. Minden hónapban, az összes pénzed. Ha a forint árfolyama csökken, ha az 500-at nem tudod mindig félrerakni, ami igencsak elképzelhető, akkor ez az 5 év egyenes arányban növekszik, lehet 10, esetleg 15. Na bumm, akkor már itthon is kifizetsz egy hitelt, nemigaz? Már régen nem az a helyzet, ami a XX. században volt jellemző. Ma már élni érdemes valahol külföldön, ugyanis a fizetéséből az ember nagyon jól megél. Azonban kérdés, kinek mi a boldogság? Nekem a szellemi szabad gondolkodónak az, hogy szárnyaljon a lelkem, legyenek jó beszélgetéseim és találkozzam olyan emberekkel, akik hozzátesznek a földi létemhez, vagy gondolattal, vagy bármilyen értékkel. Ez a szürke, rohanó Londonban nehezen megtalálható. Nekem legalábbis. Hazaértem. Sikeresen landoltunk szerencsére. Nekem mindig ez a legnehezebb kín. Elhinni, hogy a gép nem fejjel a földbe csapódva fog leérkezni. Kifelé arcellenőrzés, kiderül én vagyok. A zenelejátszómból felharsan a "ne felejtsd el, hogy honnan jöttél" dallam. Énekelem Mező Misivel. Nanananananananaaaa, szuper. Nem felejtem el. Megígérem. Neki is, magamnak is. Hirtelen még angolul kérdezem meg a magyar ajtónállót, hol lehet vonatjegyet venni. Ugyanis van már vonatállomás Ferihegyen. Éljen. Csak fejlődik a gazdaság. Ha más nem is. Ugye? A kérdésem hallja egy fiatal, később kiderült, nigériai lány, aki szintén szeretne vonattal eljutni, de ő Debrecenbe, az orvosi egyetemre. Ott tanul. Beszélgetünk, miközben bandukolva elmagyarázom neki, miért jöttem haza. Már vele elkezdődik a furcsán rám nézők tábora. Von egyet a vállán és azt mondja, ha úgy érzed, itt boldogabb lehetsz, akkor csináld. Fogom. Válaszoltam. Hirtelen elbizonytalanodtam. Hogyan, miként fog megvalósulni mindez? De elhessegetem, vár rám a pihenés, majd az útkeresés, mindenesetre, újra itthon, tele tervekkel, vágyakkal és életerővel. Van diplomám, tapasztalatom, nyelvtudásom. Sokan rosszabb helyzetben vannak, azt hiszem, ha ők képesek még küzdeni a helyzettel, akkor nekem panaszra sincs okom. Majd meglátjuk. A vonatra várnom kell. Ezt az elmúlt években nem szoktam meg, de hát mégsem kívánhatok mindjárt mindent, egyszerre. Negyven perc, vonatjegy a zsebben, tervek is, önbizalom és jókedv. Az idő nem valami kellemes, de ha eddig nem panaszkodtam, ez legyen az utolsó, amibe belekötök. A vonat koszos, ahogy vártam, az emberek nem mosolyognak, ezt is vártam. Egy fiúnak egy olcsó, dobozos sör a kezében, na ezt nem vártam. Végül is, az országok alkoholizásáli szokásait véve, az elsők között vagyunk. Mit nekünk akárhol meginni egy pofa sört. Még, ha ezt egy gusztustalan, kicsi bűzös vonaton kell megtenni. Hát igen, a kultúra azért még hagy kívánnivalót maga után. Még van mit tanulni a nyugattól. Az út szinte elröppen, meglepő, régen egy évszázadnak tűnt az a két óra, ami alatt sikerült Budapestről a szülővárásomba megérkezni. Gyalog megyek, kíváncsi vagyok a városra, ahol annyi éve nem jártam már. Egy ismerőssel sem találkozom, meglepő. Nem olyan nagy ez a városka. Hazaérek, becsengetek anyucimhoz. Meglepődik, el sem hiszi, hogy én vagyok. Egyetlen egy kis hátizsákkal, a többi cuccom, magam után küldettem egy csomagszállító céggel. Anyucim már sír, Ő sem fiatal, szeretné, ha a fia nem a világ másik táján élne. Örül, hogy lát, reméli, hogy maradok. Többször el kell mondanom neki, mire elhiszi. Fáradt vagyok, utálok repülni, de így a leggyorsabb. A vonatozás sem álmaim netovábbja. A terveimmel fekszem le, elnyom az álom, fura érzés, itthon vagyok, reménykedem, holnap jobb lesz. Jobbnak kell lennie. Mert én alakítom a történetem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.