A realitás küszöbén

2011.05.27. 12:44

Egy meleg tavaszi reggelre ébredve úgy gondolná az ember, hogy mennyire csodálatos napja lesz. Pár óra elteltével, na meg a feladatok végzésével, mindez vagy tényleges valósággá válik, vagy megmarad színtiszta reménynek.

 

Ma új napra ébredtem. Még nem tudom, hogyan alakul Magyarországon, de elmesélek egy angliai, átlagos napomat. Persze a sajátom tudom, így ez nem lehet viszonyítási alap.

 

Londonban egy meleg tavaszi napra kelve, nem csicseregtek madarak. Ahol laktam, szerencsémre, gépek sem törték meg zajukkal a levegő csendjét. A fürdőszobai napindító után vártak rám a feladatok. Buszra fel, metróra át, munkába rohanás, mindig elkések. Majd átöltözés, irány be a konyhába és már indul is a nap. Szakács vagyok. Nem nehéz a munka, hiszen már évek óta ugyanaz a napi rutin, pár eltérő aprósággal. Ebbe a rutinba nem is értem, hogy nem lehet megbolondulni. Mindegy mit tesz az ember, annyira monoton, hogy én ezt elfogadni nem bírtam. Csak eltűrtem. Kellett a pénz, amiből megélhetek Bár maga a tény, hogy fizetést kapsz a munkádért, nem dicséretes, hanem természetes dolog, mégis sokan azt tartják, a mennyisége fontos egy bérnek. Én is így gondolkodtam, hiszen szerettem volna házat, autót, persze sportosat, hatalmas sebességgel, hogyha majd olyan körülmények között lehetek, akkor ráléphessek a gázra, és érezhessem a szabadság semmihez sem fogható érzését. Az álmaim megvalósulni látszottak. Valahogy úgy, mint Petőfi Füstbe ment tervében. Elképzeltem mindent. Szebbnél, szebbet, a gondolataim cikáztak, már elköltöttem fejben talán a Rockefellerek vagyonát is, azonban a valóság, meg a realitás, keresztülhúzta a terveim. Visszatérve azonban arra a napra, egy műszakom két etapból állt. Első szakasz reggel 10-től, délután 3-ig. Ebédidő. Előkészítéssel indul, majd jön az embertömeg, aztán, amilyen gyorsan jön, már el is tűnik. Gyorsan esznek, épp úgy, ahogy élnek. Fénysebességgel. Valahogy úgy képzelik, legalábbis nekem ezt mondogatták, időnk lesz pihenni, majd, ha meghalunk. A londoni emberek átlagának nem kottyan meg, hogy fizessenek minden nap akár egy ebédet, vagy egy vacsorát. Emészteni nincs idejük, hiszen azért élnek, legtöbben, hogy dolgozhassanak. Így sietnek vissza a munkához, már vár rájuk az új, fontosabbnál, fontosabb feladat. Néha úgy éreztem, mintha mindenki a világ megmentéséért dolgozna, miközben a természet és ezzel az élhető környezet egyre romlik, az élettér pedig szűkül. Amikor ezek a monoton életvitelű emberek egy kelet-európai, dél-amerikai, vagy távol-keleti országba tévednek, úgy érzik, ott megállt az idő. Nincs az a rohanás, nem mindenki él azért, hogy dolgozhasson. Egy barátom, Anthony így fogalmazott indiai útja után; „Pali, én el sem hiszem, hogy azok az emberek boldogok. Sokuknak nincs munkája, mégis nevetnek, sőt van, hogy az utcán csak bámészkodnak, aztán mosolyogva köszönnek.”

Az élet fintora.

Az én életem ennél talán egyszerűbb, nem rágódom, csak teszem a dolgom. 5 órakor kezdődik a második szakasz. A két órában, 3-tól 5-ig még várost nézni sincs értelme, mert, ha egy dugóba kerül az ember, már veszélyezteti az állását. Azért itt is szigorúak a szabályok. Tilos késni. Így marad a közeli Tesco, vásárolni valami teljesen szükségtelent, csakhogy elteljen valamivel az idő, vagy még ennél is rosszabb döntés, a kirakat-nézegetés. Ami fél óra múlva már unalmassá is válik. A többiek nem vágytak ekkora szabadságra, általában leültek a bárba, elkortyoltak valamit, éppen annyira lassan, hogy elteljen az a két óra. Beszélgettek, s már indult is a második rész. Ez a vacsoraidő, amikor meglepő módon én azt várnám, hogy 6-tól 10-ig folyamatos asztalfoglalás, étkezés, szóval nekünk telik a nap. Gyorsan. Mert ebben az elidegenített világban, nekem erre van szükségem. Azonban 6 év tapasztalatáról beszélek, szinte mindenki ugyanabban az időben jön étkezni. 7 és 9 óra között. Akkor pedig annyian, hogy le sem tudnak ülni. Izzad a bőrünk, amit felfog a konyhában szükséges felszerelés. Nincsenek annyira komoly előírások, amik betarthatatlanok lennének, de majdnem tűzoltó felszerelésben, sisakban, kesztyűben kell dolgozni, nehogy a higiéniára panasz legyen. Így a tűzforró kemence mellett, a lóti-futiban az ember vágyik arra, hogy friss levegőt szívhasson, ha máskor nem, akkor éjszaka, amikor szörnyen lassan, a fáradtságtól és a meggyötörtségtől bandukol az úton, hazafelé az ember. 10 óra, vége a napnak. Sötét van, az ajtón álló fiatalember elköszön, viszlát Pali. Elindulok, vár még rám egy óra utazás. Hazaérek, értékelem a napom, ahogy régen Szókratész tette „Csináltál-e valami értékeset a mai nap? Adtál-e a társadalomnak valamit, amivel jobbá teheted az életük, vagy a sajátod? Megbántottál-e bárkit is? Figyeltél-e arra, hogy boldog légy a nap folyamán?” Azzal próbálok elaludni, hogy holnap figyelek rá, megígérem. Mivel senki sincs a szobában, így magamban visszhangzik még ez párszor, ígérem, ígérem, ígérem. Néha ezek a filozofikus gondolatok megijesztenek. Lehet másként is élni, vagy csak el kell fogadni, hogy ez a szegény ember sorsa? Dolgozni, hazatérni és szenvedni. Aztán minden egyes hasonló nap után, pár év elteltével, már nem csak kérdés maradt, hanem választás. Hol jobb? Választottam. Ma pedig egy szép, tavaszi reggelre ébredtem. Magyarországon.

A bejegyzés trackback címe:

https://utelagazas.blog.hu/api/trackback/id/tr652936429

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása